Csapatunk egyik legkiválóbb hegyifutója, Németh Luca a hétvégén Franciaországban, a Maxi-Race versenyen vett részt. A Short-Race nevű távon. Szeretnénk most megosztani veletek a beszámolóját, első kézből:
Maxi Race 2018. Short Race
A Maxi-Race egy franciaországi terepfutó verseny, aminek több távja is van (ultra, normál, maratoni és rövidebb távok + vertikál ). A versenyt minden évben Annecyben rendezik meg. Pár éve, ez a verseny adott otthont az IAAF terepfutó világbajnokságnak…
Én, idén a Short-Race távon indultam, ami 16,7 km hosszúságon 930 métert emelkedett, majd ugyan annyit süllyedt…
Csütörtök délben indultam el apukámmal és anyukámmal Miskolcról, Franciaországba.
A sikeres megérkezés után a másnap szinte teljesen a pályabejárással telt el…
Azonban a pályabejárás csak úgy igazi pálya bejárás, ha menetirány szerint megyünk végig a pályán… Csak hát Annecyben nem igazán gyakori a tömegközlekedés így a városból kellett gyalogolni ki egészen a pályára. Kb.2 órás túra után értünk csak a verseny területre. Onnan még fel kellett menni a Mount Baronra, ami az útvonal legmagasabb pontja, a maga 1299 méter magasságával. Az emelkedő első része még középhegységi erdőkhöz hasonló volt, faleveles, sziklás ösvények, így ott még futni is tudtunk. Azonban ahogy egyre feljebb és feljebb értünk már gyalogolni kellett, mivel meredekké és “karsztfelszínessé” vált a terep (ez azt jelenti, hogy éles, fix sziklák állnak ki mindenhol a talajból ) Még nem találkoztam ilyen nehézséggel, minden egyes percben oda kellett figyelnem, hogy mit csinálok, mert ha egy picit is lankad a figyelmem, akkor elesek.
A bejárás után koszos volt a kezem, mert sokszor kapaszkodni kellett a sziklákba meg az út menti fákba, hogy felhúzzam magam.
Mire visszaértünk a szállásra bő 20 kilométert túráztunk, sok szinttel, úgyhogy nagyon fáradt voltam. A másnap leginkább a pihenéssel telt el + felvettük a rajtszámot.
Vasárnap reggel, fél 6 kor keltem és rögtön készültem is, mert Menthonba a versenyzőket buszokkal szállították át, és a buszok 7:15 kor indultak.
A taktika az volt, hogy apa “elrajtoltat” és majd feltűnik a pálya 2. 4. 8. és a 11. kilométerén, úgy hogy ő addig más útvonalon odafut, (nem igazán jött össze…) szurkolni illetve különbségeket mondani. A rajtnak más-más “szekciói” voltak, limit kapuk. Ez azt jelenti, hogy a profik előröl indulnak és egyre hátrébb indulnak az amatőr futók. Nyilván a leghátsó karanténból (vagy miből) indultam.
A rajt előtt még elég ideges voltam a pályabejárás nagyon elbizonytalanított, nem éreztem magam jónak erre a nehéz versenyre.
A rajt 8:30 kor volt, a visszaszámlálás után kb. még egy percig ácsorogtunk, mert nagyon szűk volt a rajtkapu és leghátulról indultam. A taktika az volt, hogy az első 4 kilométeren megpróbálok helyezkedni, de nem futok túl gyorsan nehogy légszomjjal érjek a nagy felfelé aljára. Apa 4 kilométeren belül 2-szer is felbukkant. Az első emelkedő előtt még időt is mondott: 22 perc 4 kilométer…
Gyorsan számolok fejben 5:30-as kilométerek. Nem is olyan rossz, ahhoz képest, hogy annyira sok emberből próbálok előreverekedni.
Jön egy komoly fölfelé, aminek a jellege a lehető legjobb nekem. Voltak benne meredek felszökések majd ellapulások. Egy lánnyal futottunk együtt, vagy hát ő gyalogolt én meg kocogtam mellette. Mivel előtte levő nap esett az eső, volt olyan része az emelkedőnek, amin folyt lefelé a sáros esővíz. Megpróbáltam én is belesétálni, mint az a lány, akivel addig mentem…
Azonban rögtön leszakadtam róla, mert egyszerűen nem bírtam olyan gyorsan gyalogolni…
Így inkább futottam tovább. A lány egyre jobban ellépett, és már én is inkább elengedtem, mert nem akartam mindenáron utolérni. Éreztem, hogy fáradok (később kiderült, hogy a lány abszolútban 4. lett és junior kategóriában 2. úgyhogy nem volt gyenge). A felfele után kb. volt 400 méter lejtős szakasz és kiértünk egy aszfalt útra, ahonnan a pályabejáráskor is elindultunk. Eszembe jutott, hogy már 8 kilométernél járok. Most kell frissíteni, mert még ugyanennyi van hátra… Vittem magammal vizet meg krokodilos gumicukrot ( ) amit kocogás közben nagy nehezen előszedtem. Megettem egy krokodilt és ittam rá egy kis vizet is… Úgy volt, hogy ahogy bekanyarodunk a terepútra az aszfaltról, ott lesz majd apa.
De nem volt ott.
Furcsa, de ennek nagyon örültem, mert ez azt jelenti, hogy még nem ért fel futva, azaz leelőztem és hogy jól ment a felfele. Ez az öröm gyorsan elszállt, mert jött a Mount-Baron, amitől nagyon féltem.
De meglepően gyorsan eltelt, volt olyan rész, amit futni is tudtam, néha meg utol is értem embereket. Nagyon jó ötlet volt a pályabejáráson ezt a részt megnézni, mert ha először futottam volna erre, biztos, hogy megijedtem volna a körülményektől.
A Baron csúcsán lecsippantották a rajtszámomon lévő chipet, és elindultam lefelé.
Na, igen a bejáráson elrontottuk az utat és a lefelé első részét nem néztük meg, pedig nem ártott volna.
Meredek is volt, csúszós is volt meg gyökeres és sziklás.
2 felnőtt nő elment mellettem és ott is hagytak egy pillanat alatt. Na, gondoltam biztos 6 perces kilométerekkel bénázok lefelé. De inkább mentem lassabban, minthogy lesérültem volna. Leértem a meredeken és jött egy jól futható dózer út, amin még szurkolók is voltak (volt egy szerzetesnek beöltözött ember is).
Kb. 11 kilométernél járhattam, amikor leértem egy aszfalt útra. Itt kellett volna, hogy legyen apa, de itt sem volt. Mentem tovább koncentráltam, mert ezután jött a lefele legnehezebb része.
Ez a pár kilométer nagyjából szintben ment, míg voltak benne kisebb emelkedők és leejtők is, de nehézségét inkább a vékony ösvény megfutásának technikája jelentette. Csúszós gyökerek és kövek voltak mindenütt (sikerült egyszer elesnem is). A legvégén már kis táblák is ki voltak helyezve, jelezve, hogy hány kilométer van még hátra…
A 2 kilométeres táblát elhagyva egyszer csak kiabálást hallottam. Kellett kis idő, hogy rájöjjek, ez nekem szól, mert utolért a kiabáló… Apa volt!
Azt mondta, hogy 2 percre van tőlem a következő lány, most már csak be kell futni. Kb 2:04-nél járok.
Micsoda ??? Két óránál? Nem értettem, hogy járhatok annyinál. Végig azt hittem, hogy nagyon lassan megyek, nem volt nálam óra nem tudtam belőni mennyinél járhatok.
Beértem a házak közé, jött az utolsó 1 kilométer. Már elég fáradtnak éreztem magam. A befutóhoz át kellett menni egy forgalmas úton, ezért egy felüljárót építettek, hogy ne kelljen várakozni a zebránál. És nyilván a felüljáróhoz lépcső vezetett, ami nagyon kellemesen esett 15 kilométer után.
Az utolsó kilométeren a szurkolók lendítettek át, meg az a tudat, hogy mindjárt bent vagyok. (Sikerült egy 4:30 perces kilométer a végére)
Jött a befutó. A verseny végen mindenkinek fel kellett ugrania és megkongatnia egy kolompot. Nagyon jól esett beérni, teljesen kifutottam magam. Az szakmai terv az volt, hogy legyen meg 2:20-on belül a táv, a felfelé meg legyen 1:40 és 1:30 között.
Ehhez képest a felfele 1:23 lett, az teljes időm pedig 2:08.
Mit tanultam belőle?
Erőm volt futni, de a technikát, a hatékony haladást még tanulni kell. Többet kell nehezebb terepen futni, edzeni, ha alpesi versenyekre akarok menni. Hosszabb futások is kellenek, ahol minimum 1,5 vagy 2 órát futok.
Mit kaptam a versenytől?
Nagyon sok tapasztalatot, sikerélményt. A futóidőmmel elégedett vagyok, mert junior és ifi kategóriában is felfértem volna vele a dobogóra (női abszolútban 12. helyen végeztem, 20 ország 270 női indulójából).
Eredmények: https://maxirace.livetrail.net/coureur.php?rech=6356
